KOVÁCS ANDRÁS
(1985-2008)
"ÖCSIKE" a mi hősünk
 | " Eszembe jutnak, az együtt töltött napok, fülembe újra megzendül a hangod, szinte látom, minden mozdulatod, nem is tudod mennyire HIÁNYZOL! " |
Ez az oldal Andriska emlékére készült, hisz sokat szenvedett, de betegségét, fájdalmát türelmesen,
méltóságteljesen viselte, ami példaértékű!
Még betegen is Ő csalt mosolyt az arcunkra, vigasztalt és mindig megnevettetett bennünket.
Aki ismerte szerette és tisztelte!
Mindenki HŐSE!
Ő bizony úgy élt, hogy mikor elment mindenki zokogott és csak Ő mosolygott egyedül, mert ami rossz volt annak örökre vége...
2008.március 24.-én került korházba még mindig küzdött de már nem lehetett!
2008.március 26.-án örökre elaludt !
Hisszük hogy, most az égiparadicsomban él egészségesen!
Ha szeretnél gyertyát gyújtani Andriskánkért, megteheted itt:
www.gyertyagyujtas.hu
A következő levelet egy betegtárs külde : azt hiszem ebben minden benne van!
" Kit őriz a szívünk nem hal meg soha.
Kit lelkünkkel látunk, sosem megy el.
Amíg fülünkben cseng tisztán még a hangja,
egy óvó szempár fentről minket figyel! "
Kedves Gabika, és a család többi tagja!
Sajnos én is megkaptam a szomorú hírt. Idő hiányban küszködöm álltalában de most 3. nekifutásra be fogom fejezni.
Mély együttérzésemet szeretném kifejezni ezzel a pár sorral. Szörnyű ez ami megtörtént,
talán csak egyetlen vigasz lehet ilyenkor - ami bár közhely de igaz - Öcsike nem szenved tovább és valami csodaszép helyen éli tovább új életét,
mint az álmaiban, tolószék nélkül. Ahol újra meg újra végigtáncolja a bécsi keringőt!
Mert bár a családunkat is megviseli ez a betegség, de csak mi betegek tudjuk igazán, sokszor, nagyon sokszor,
tényleg szenvedés megélni a mindennapokat. Értelmes emberek vagyunk, bízunk az orvostudományban és reménykedünk
a gyógyulásban, csak hát a jelen nem kecsegtet túl sok jóval. Fájdalmas, hogy ott kattog az ember tudatában, ennek a ronda
kórnak a lefolyása egyenlőre elkerülhetetlen.
Viszont felkészülni nem lehet rá, hogy egyszer elveszítjük a testvérünket vagy a gyermekünk, mert bár nem egészséges,
de mellettünk van, látjuk, halljuk, érezzük.
Kívánok nagyon-nagyon sok erőt az egész családnak a fájó érzés elviseléséhez!
Elmúlni sosem fog, de talán az idő és a tudat enyhíti, hogy aki ennyit szenvedett az most csak valami olyan csodálatos helyre
kerülhetett ami álmaiban szerepel és amit a betegsége méltóságteljes viselése miatt megérdemel. Ami kárpótolja Őt.
És most egy felhőn csücsülve,mosolyog a földre és lábatlógtva nyugtázza magában:
- Ő bizony úgy élt, hogy mikor elment mindenki zokogott és csak ő mosolygott egyedül, mert ami rossz volt annak örökre vége...
Vavrek Anita
Betegtárs